Búcsú

            Az ablaknál állt, és nézte a közeledő alakot. Hát eljött nem is remélte. Pedig mennyire szerette volna a karjai közt tudni, és érezni az illatát. Mindig beleborzongott a gondolatba, hogy ugyanezt a személyt az a kis mitugrász Yoh ölelhette. Nézte az eső csíkozta ablakon át, amint bejön a kapun, és eléri a bejáratot. Tudja, hogy ide kell jönnie… megmondta neki a levélben, melyik szobában várja majd. Hallotta, ahogy fellépked a lépcsőn, hallotta, ahogy az ajtóhoz ér. És elbizonytalanodott… Mi van, ha csapda? Mi van, ha kinyitja, és mögötte nem is Ő lesz, hanem Yoh, és megpróbálja megölni. De bízott benne… a lelke mélyén hitte, hogy sose lenne rá képes. Mindenképpen egyedül jön, és csak azért hogy vele legyen. Mert őt szereti. És ő mindent megadna neki, és együtt élhetnének. Nem is érdekelte már a világ, csak az volt a lényeg. Egy pillanatra nem érdekelték a halandó emberek, egy pillanatra nem érdekelte az sem, hogy a sámánok győzelmét hirdesse, egy pillanatra csak azt szerette volna, hogy állhasson és nézhesse azt, aki az ajtó mögött áll.

            Kopogtak. Nem indult el azonnal kinyitni az ajtót. Még egyszer végiggondolta, miért is szereti őt, lassan megfordult, az ajtó felé indult, és kinyitotta. Nem is volt ideje meglepődni, nem is fájt neki, csak lassan hátradőlt, és érezte, hogyan csurog le a vér a homlokán.

 - Anna… - még utolsó leheletével kimondta azt a nevet, aki miatt örökre elvesztette a csatát, akinek az arcát látta utolsó pillantásával… az arcát, melyen mintha egy kósza könnycsepp csordogált volna le az arcán…