Sötét utak

3. fejezet

Csak a lelke

- Még mindig nem értem, hogy történt ez. Most akkor a szellemidézéskor Ren lelke megérezte az a testet, amiben még nem volt szellem, és megszállta? De akkor örökre benne marad? Ez hogy van? És örülök, meg minden, de elég nehéz lesz így megmondani neki, hogy ő már élt…- A férfi hangja kétségbeesetten csengett a kivilágított kis szobában, tudva, hogy óriási problémák elé néznek. Öklével rácsapott az asztalra, és arca elsötétült.

- De ő tudja, hogy mi volt vele előtte. Legalábbis a lelke, és a képességei, ha segítünk neki, olyanok lesznek, mint René voltak.

- És az hol segít hogy koraszülött volt? - Horo már teljesen elvesztette a dolgok értelmét. Majdnem egy napja apa volt már, de még mindig nem tudta felfogni, mit is jelent ez igazából. És hogy a gyermeke lelke Ren lelke… Ez már egyenesen pánikba ejtette.

- Az nem segít. Az egyáltalán nem jó. De a nyolcadik hónapon túl már van esélye az életre. ÉS ne felejtsd el, hogy Ren nagyon erős. Most is az lesz – Anna felállt, és átsétált a szépen áthúzott ágyhoz. Rettenetesen fáradt volt, és semmi mást nem szeretett volna, csak aludni, és gondolkozni. Tudta, hogy ez lesz életük legnehezebb időszaka, hiszen Ren csak azért jött vissza ilyen kelletlen formában, hogy Haot legyőzzék. És mi lesz, ha nem sikerül felnevelniük? Mi lesz, ha nem képesek arra, hogy ugyanolyan elszánt legyen, mint Ren volt? De hisz ő most is Ren. És az is marad. ÉS segíteni kell őt. Anna gondolatai lassan elhalványodtak, és elnyomta őt végre az álom.

         Horo látva, hogy Anna elaludt, felállt, és kiment a szobából. Óvatosan húzta be maga után az ajtót, és elindult, hogy megkeresse Yohékat. Tudta, hogy meg kell neki köszönnie, azt, amit tettek értük, hogy végig itt voltak, és segítettek neki, és Annának. Először elment, és megnézte azt a szobát, ahol a kicsi Ren feküdt. Nem vette ki a kiságyból, csak hosszú percekig csak nézte, ahogy békésen alszik, kicsi kezét a feje fölé téve. Egyedül arra tudott gondolni, hogy hiába van ebben a kicsiben Ren lelke, ha valami ilyen kicsi, akkor biztos nem lehet annyira ártalmas… Mikor eszébe jutott, hova is indult felállt, megfordult, és szembetalálta magát Tamival. Ő is valószínűleg csak azért jött, hogy megnézze a kicsit.               

         Tamarára rámosolygott Horo, és ő valamiért elpirult. Még mindig nem tudta túltenni magát azon, hogy ennyire váratlanul született egy új élet, és ő ebben segített, vagy micsoda…

         - Tami, csak azt akartam mondani, hogy köszönöm, nélkületek valószínűleg pánikba estem volna – Horo odament hozzá, és a szemébe nézett – Neked is köszönöm meg Yohnak is – Yoh nevét kimondva egy lépést hátrált.

         - Persze, bármikor máskor szívesen – Horoval ellentétben Tami valahogy felbátorodott azon, hogy megköszönték neki, és végig Horo szemébe nézett. Most vette észre, milyen mélykék szemei is vannak a férfinak, és alapjában véve mégis milyen vonzó. Mosolygott hát, és elfordult hogy megnézze Rent. A kicsi most felébredt és kíváncsian bámult a két felnőttre. Az arany szemei zavarba hozták a két felnőttet, mintha Ren nézne vissza rájuk… De Horo odament és kivette a kicsit a bölcsőből. Meglepődött, hogy ilyen apró, és hogy az ő gyermeke. De mégis most tudatosult benne, hogy miért várta annyira ezt a csöppséget.

         Az első váratlan dolog az volt, amikor a kicsi elkezdett sírni Horo kezében. A másik az, hogy az ajtó kinyílt, és először belebegett az ajtón egy rég nem látott szellem, Bason, akit Jun és Lee Pailong követett. Tamara az újonnan érkezetteket nézte, Horo viszont kétségbeesetten ringatat a kicsit, de semmi haszna nem volt. Mikor Horo észrevette, hogy kik érkeztek egy pillanatra megfeledkezett a kicsiről, aki erre még harsányabban folytatta a sírást.

         - Szerintem csak éhes – mondta Jun, és odalépett Horohoz, aki odaadta neki a gyereket – Nos? Hol a tej?

 Horo teljesen elpirult, és már el is ment, és egy cumisüveggel tért vissza.

         - Csak tápszer. Anna azt mondta, adjuk neki ezt.

         - Oh. Rendben. Kicsinek is ezt csináltam, most is megcsinálom. Mindig én etettem őt, mikor kicsik voltunk.

         - De én vagyok az apja. És szeretném, ha ideadnád – mondta Horo, és kinyújtotta a kezét – Légy szíves. Nagyon kérlek Jun.

- De én vagyok a nővére. Bízd csak rám. Megleszünk vele újra, ugye, kicsi Ren? - felemelte a magasba a gyereket, és úgy gügyögött neki tovább.

- De most az én fiam. Ő nem Ren. Ő az én fiam – Horo egyre dühösebb lett. Hogy mer ide jönni ez a nő, és elvenni tőle a fiát?

- Kérlek, Jun. Tudom, hogy nehéz elfogadni, de ő nem Ren. Lehet, hogy Ren szelleme, de attól ő még egy ugyanolyan ember. Egy másik ember. Tudod jól, hogy nem lesz ugyanolyan, mint Ren – Tamara odament, és szelíden elvette Jun kezéből a kisbabát. Odaadta Horonak, aki elkezdte etetni. A kicsi mohón kapott a cumisüveg után.

- Szóval, ő nem Ren? Persze hogy nem. Tudom én. Csak annyira jó lett volna, ha újra látom. És itt volt ez a baleset. Akkor ő olyan lesz, mint Ren? – Junon látszott, hogy eléggé izgatott még mindig. Lee odament hozzá, és átölelte a vállát. Ezt látva Taminak tátva maradt a szája.

- Oh. Nem is mondtam. Lee ember lett. Anyám ezért tanult egysmást az apámtól is. – Jun mosolygott, és lehuppant egy kis székre.

 Mindenki annyira boldog volt, főleg Horo, hogy szavakba sem tudta önteni. Rettentően hálás volt azért, hogy itt van neki ez a sok ember, és mind mellette állnak. ÉS hogy ott van neki Anna is, akit a világon mindennél, és mindenkinél jobban szeretett. De akkor miért kell neki állandóan Tamit néznie? Ahogy mozog, ahogy nevet… Annyira megnyugtatta őt a látvány, hogy úgy érezte, nincs is más értelme az életének, csak ez a pár pillanat. És nagyon hamar kiment a fejéből Anna.